Akinek be nem áll a szája
A vonat épphogy kigurult a Keletitől, de ő már mondja. Vett egy mély levegőt az út elején és a Pécs tábláig meg sem áll. Te ülsz a kettes ülésen az ablak mellett és már 10 perc után azon gondolkozol, hogy na, innen hogy lógjak meg. Valószínűleg körbe is néztél a mellettetek lévő kocsiban, mikor kimentél a mosdóba, hogy van-e esetleg szabad hely… Már minden kis részletét tudod a magánéletének, hallottál már a szemét pasijáról, a szemét ex-pasijáról, és, hogy mik történtek a munkahelyén. Szidja a MÁV-ot, most meg lehet pusztulni a melegtől a vonaton, aztán ezek normálisak, hogy novemberben klímáznak? Előveszed a könyved, de most azt kezdi el kommentálni, mert természetesen olvasta. Mikor már azt hiszed, megvan a kiút, és alvást színlelve menekülőre fogod, akkor előkapja a mobilját és valaki másnak meséli tovább az életét fennhangon. Nincs menekvés.
Az szorgos egyetemista, aki ZH-ra tanul. Vagy nem…
Elöl a füzet, a könyv, az asztalon a laptop és még a szövegkiemelő is a kezében van. Adottak a körülmények egy kis magoláshoz, és valahogy mégsem jön neki össze. Elolvas egy oldalt, utána elmélkedve kinéz az ablakon. Hmm, milyen szépek az őszi levelek. Hoppá, de meleg van itt, leveszi a pulcsit, mégiscsak elengedhetetlen a jó közérzet a tanuláshoz. Oh, már fél hét! Vacsi idő, elő a szendviccsel. A könyv még mindig ugyanott van nyitva, egy oldalt sem haladt. Ekkor előveszi a mobilját és felhívja a barátnőjét, hogy megbeszéljék, hogy a holnapi ZH milyen rémes lesz, én pedig vele szemben szurkolok: add föl, majd tanulsz Pesten!
A párocska
De tudjátok, az a „túl sok kategória”. Egész úton össze vannak ragadva, és ha szétválnak pár percre az is csak azért van, hogy egymást etessék gumicukorral miközben persze fogják egymást kezét.
A gimis osztály
Senkinek nem kívánom azt a pillanatot mikor szép lassan rájöttem, hogy a váróban látott kamaszkorú iskolás csapat a mi kocsinkba fog ülni. Ez egy vicces pillanat, mert ilyenkor mindig rémült pillantást váltanak a felnőttek. Egy osztálynyi hormontól túltengő kamasz, akik nagyon boldognak és menőnek érzik magukat attól, hogy feljöttek a fővárosba. Az utazás alatt mobilról megy a Kis Grófo, mialatt túl vannak már az ötödik zacskó chipsen és az isten tudja hányadik szendvicsen. Az út alatt állandóan egymást túlkiabálva vitatkoznak; azon hogy ki hol ül, azon hogy ki, hogy érezte magát, azon ki kivel jár… Igazából a tanárok sem próbálnak rájuk szólni, hogy halkítsák le a zenét, inkább olyan „na most ti is megtudjátok milyenek a kamaszok” nézéssel fordulnak felénk.
A kajálós
A vonat még Kelenföldet sem érte el a Keletitől, de a szépen szalvétába csomagolt szendvics már a kezében van. Egy külön táskányi kaja van a lába között, ami a megtett kilométerekkel arányosan fogyatkozik. Előkerül a ropi, nápolyi de még a házi muffin is. A lényeg hogy valamilyen zacskó mindig zörögjön. Igazából ez nem is az éhségről szól, hanem inkább pótcselekvés. Ki mondta, hogy az evés nem jó unaloműző?
Vége az utazásnak, begurul a vonat a peronra. Megérkeztél, nyugi van. Te milyen típussal utaztál már?
Szöveg: Rőhringer Dia
