Keresés
-18O
Budapest
2020.10.25., vasárnap (Blanka, Bianka)

Modigliani Facebookot festett magának

Helstáb Laura- 2016.06.28. 19:14
1203
Bejártuk a Magyar Nemzeti Galériában nyílt kiállítást a 20. század elején alkotó olasz festő különleges portréiból.

Bevallom, nem ismertem mélyrehatóan Modigliani munkásságát, mielőtt beléptem a kiállításra: az vonzott oda, hogy a képeinek egyedi hangulata, stílusa van, amit akkor még nem tudtam megragadni. Erőteljes színei, határozott ecsetkezelése, és az, hogy gyakran pupilla nélkül fest arcokat, ami furcsa – nagyjából ennyit tudtam volna elmondani.

Bár neve talán mindenkinek ismerősen cseng, nem övezi akkora hírnév, mint Picassót, a Nemzeti Galéria másik aktuális sztárját, akiről kevesen tudják, hogy maga is nagy tisztelője volt a művésznek. Aki anno belépett Picasso műtermébe, egy Modigliani festményt is láthatott a falon – ezt egy fotó is bizonyítja, amit a kiállításon láthatunk. A tárlat kurátora, Kovács Anna Zsófia elmondta, hogy a két művész kölcsönösen tisztelte egymást, a köztük levő rivalizálás inkább legenda, mint valóság.

A kiállítás végigvezet a művész rövid, ám termékeny életének nagyobb alkotói korszakain: az érdekessége az, hogy a képek szinte életre kelnek, mindegyik önálló történetet mesél el, lassan kirajzolva Modigliani kapcsolati hálóját és azokat a művészeti hatásokat, amik érték. Portréin megörökítette az embereket, akikkel találkozott, közeli kapcsolatba került vagy mély benyomást tettek rá – mondhatjuk úgy is, hogy lefestette a baráti körét, amit a kiállításon jól szemléltet az egyik falra felrajzolt kapcsolati háló. Az egész gyűjtemény egy kicsit olyan volt, mintha Modigliani Facebook-ismerőseit nézegettem volna: legalábbis azokat, akiket érdemesnek tartott a „bejelölésre”. A kiállításon láthatunk eredeti fotót is a lefestett emberekről: a hasonlóság megdöbbentő. Mint egy jó karikaturista, nagyon értett hozzá, hogy megragadja egy arc, és az alatta rejtőző személyiség lényegét néhány vonás kihangsúlyozásával.

Kísérletezett a szobrászattal is – fennmaradt dokumentumok arra utalnak, hogy meg akarta építeni az „emberiség templomát”, ahhoz készített szobrokat, amelyek a törzsi ábrázolást és az egyiptomi művészetet idézték. A templom végül nem készült el, de számos kőből faragott emberalak fennmaradt, amiket láthatunk a kiállításon.

Ezt a mértani, vonásokat leegyszerűsítő szemléletét aztán továbbvitte a festészetbe, ahol kezdetben több irányzattal is kísérletezett, mielőtt összegyúrta belőlük a saját stílusát. Párizsban megismerkedett a híres La Roche alkotóműhely festőivel, akik nagy hatással voltak rá. A Montmartre negyedében lakott – akkor az volt az „olcsó negyed” a városban, ahol rengeteg művész tanyázott –, és portrékat festett: azt mondta, az ülő kép ára tíz frank és egy kis alkohol.

Nem vitás, a város egyik leghíresebb alkoholistája volt, ahogy azt több kortársa is említi egy filmben a kiállításon. Olyan emberek mesélnek róla, akik valóban kapcsolatban álltak vele: festőtársai, modelljei és a lánya. Azt mindenki elmondja, hogy nem vetette meg az italt, többen úgy jellemzik, hogy mindig részeg volt, még akkor is, ha csak kicsit ivott, és a két végén égette a gyertyát, olyan szenvedéllyel élt. Olaszos eleganciája és szép arca miatt nagy sikere volt a nők körében – egy lánya született, a felesége öngyilkos lett Modigliani halála után.

A kiállítás egyik legizgalmasabb része az „akt-terem”: Modigliani egyik mecénása, Léopold Zborowski biztatására kezdett el aktokat festeni, hogy megszedjék magukat egy kicsit. Az érzéki képeken két nőtípust láthatunk: a bujább, sötét hajú, mediterrán nőt, és a szendébb, vörös, világos bőrűt, akit kevésbé erotikusan ábrázolt. Botrány is volt belőle, hogy az aktokat kirakták anno a párizsi galéria kirakatába, ahol az egyetlen önálló kiállítása nyílt – a rendőrség leszedette, mert megbotránkoztatták a járókelőket.

Amit a kiállítás végére éreztem, hogy itt nem csak képeket láttam: a rajtuk szereplő emberek szinte beszéltek, érezhető volt a közelség és az intim viszony a művésszel. Egyik modellje azt mondta róla, mire végzett egy képpel, Modigliani levetkőztette az embert, megmutatta a legmélyebb valóját. Azt mondják, a szem a legkifejezőbb része az arcnak, de itt inkább a szem hiánya, ami Modigliani ábrázolásában a befelé figyelés szimbóluma, a néző számára pedig a belelátás lehetősége. És ezen keresztül lehet megragadni a művészetének lényegét: a személyességet, amihez kötődni tudunk, és ezáltal különlegessé válik.

Hozzászólások